First

Hi Guys!

Először is szeretnék elnézést kérni amiért így eltűntem, de rengeteg tanulnivalóm van így nem igazán tudtam időt szakítani a rész megírására, de végül is ezt tudtam kihozni belőle. Köszönöm a kommenteket és pipákat és kitartást a maradék pár napra a suliból. Jó olvasást!

Puszi Fanni ~

::: H a r p e r  P a y n e :::

Hatalmas mosollyal az arcomon ébredtem fel a telefonomon lévő ébresztő hangjára. A legtöbb ember kora reggel nem igazán repked az örömtől, amiért fel kell kelniük és a kényelmes és puha biztonságot nyújtó ágyukat elhagyják az aznapi teendőik elvégzése véget. Én azonban alig vártam már, hogy iskolába mehessek és ott minél hamarabb végezhessek, hogy láthassam Theot. Ez a részemről pedig nem normális és egy bizonyos fokban beteges megszállásnak is tekinthető. Hosszú évek teltek el anélkül, hogy egy árva szót is beszéltünk volna. Éppen, hogy már eszembe sem jutott jó ideje és szinte sikeresen elfelejtettem az érzéseimet iránta, most mégis felbukkan a semmiből és mindent összekutyul körülöttem. Bekapcsoltam a zenelejátszóm és a zene ritmusára kezdtem el a reggeli rutinomat elvégezni. Miután felöltöztem és a sminkemet is elkészítettem a hajammal együtt elindultam a lépcsőn lefelé. Anyukám szokásához híven már a konyhában tevékenykedett, amíg a drága testvéreim az emeleten készülődtek akár csak a drága apukám.

- Jó reggelt. – szökdécseltem be és felültem a pultra.

- Szép jó reggelt neked is angyalom. Mi ez a nagy vidámság? – kérdezte kedvesen és az asztalra helyezte a frissen készült rántottát.

- Semmi különös. – vontam vállat, majd a körmömet kezdtem el piszkálni.

- Ha ma szeretnél elmenni valamerre Miaval, akkor nagyon szívesen elengedünk apáddal. Ott voltál a vacsorán bár nem volt egyszerű téged rávenni. – magyarázta én pedig még vidámabb lettem. Hiszen ez remek hír. Egész délutánra kimenőt kaptam itthonról, ami azt jelenti, hogy nem kell siessek a Theoval történő találkozás után. Azonban van egy kisebb bökkenő: nem kértem el Theo telefonszámát, ahogyan ő sem kérte el az enyémet, ami azt jelenti, fogalmam sincsen, hogy mégis hogyan találkozhatunk mikor és hol hiszen nem beszéltük meg a részleteket. Reményeim szerint apának megvan a telefonszáma a telefonjában. Így hát ameddig odafent készülődött óvatosan lógtam be a dolgozószobájába és kezdtem az asztalon lévő mobilkészülékében a névjegyek között kutakodni.

- Megkérdezhetném, hogy mégis mit csinálsz ifjú hölgy? – jött a kérdés az ajtó felől és a telefon kiesett kis híján a kezeim közül. Félénken fordultam édesapám felé és valami jó válasz után kutakodtam a gondolataim között. Érdeklődve támaszkodott neki az ajtófélfának és a válaszomat várta, ami nem igazán akart kicsúszni a számon. Legalábbis az igazi ok nem.

- Jó reggelt apa! – köszöntem és egy mosolyt villantottam felé. – Niall bácsi telefonszámát szerettem volna csak kiírni magamnak ugyanis kérdezni szerettem volna tőle valamit. – hadartam és a készüléket visszatettem az asztalra.

- Valóban?! – kérdezte kételkedve. Remek apám mindig átlát rajtam már egészen kiskorom óta. – Délután találkozok vele ugyanis megbeszélésünk lesz itt a dolgozószobámban. Miután hazajössz az iskolából, beszélhetsz vele. – mondta és elvette a mobilját és az öltönye zsebébe süllyesztette.

- Nem olyan fontos. – legyintettem és kisurrantam mellette az ajtón.

Kifújtam a levegőt miután beültem az autóba és elindultam az iskola felé. A drága testvéreim szerencsére egymás szóbeli gyilkolásával voltak elfoglalva, amire én nem igazán figyeltem. A gondolataim a körül forogtak, hogy vajon mit szeretne ma délután beszélni velem Theo. Szinte észre sem vettem, hogy már az iskola parkolójában vagyok és az épület felé tartok. Hirtelen valaki befogta a szemeimet.

- Szia Ryan. – mosolyogtam és megöleltem.

- Mi a helyzet csajszi? Már kiabáltam utánad, de meg sem hallod. Nagyon el vagy varázsolva tán nem szerelmes itt valaki? – húzta az agyamat, amire a szemeimet lesütöttem. - Ooo… beletrafáltam valamibe talán?! – cukkolt tovább.

- Hát előfordulhat, hogy valakibe kicsit belehabarodtam. – motyogtam és éreztem, hogy az arcomat elönti a forróság. A cipőm orrát kezdtem el tanulmányozni közben, hogy a zavarómat kissé leplezni próbáljam. Nem szívesen szoktam firtatni az érzéseimet, amit persze Ryan nagyon jól tud is. Most azonban mintha ezt valami oknál fogva elfelejtette volna.

- Ezért nem mentél el tegnap Miaval? Engem rángatott el magával szóval jössz nekem egyel. – nevetett és elkezdet a szekrényeink felé sétálni.

- Családi vacsorára kellett menjek és ott voltak apám legjobb barátjának a családja is meg ott volt egy nagyon régi gyerekkori barátom is, akibe anno szerelmes voltam. Most pedig, hogy újra láttam mintha valami ismerős érzések kavarognának bennem. Délután találkozok vele elméletileg, de nagyon izgulok. Ryan elképesztő, hogy milyen helyes lett, de sajnos idősebb nálam jó pár évvel. Kétlem, hogy ő úgy nézne rám, mint ahogyan én ő rá. Számára én csak egy régi ismerős vagyok. – hadartam és az alsó ajkam belső felét kezdtem el harapdálni.

- Harper, ha ez érzésed ismét felerősödik, akkor valószínűleg sohasem múlt el. – mondta és egy kedves mosolyt küldött felém.

- Nem is tudtam, hogy benned ilyen gondolatok lapulnak. – kuncogtam el magamat, majd átöleltem.

- Az instagramon láttam egy ilyen idézetes képet és úgy gondoltam, hogy most pont ide illő. – nevette el magát ő is.

- Illúzióromboló vagy. – forgattam meg a szemeimet. – Azért köszönöm. – mondtam és elindultam az első órámra. Az órákon többnyire igyekeztem figyelni, de nagyon érdekelt, hogy mégis hogyan fogok tudni majd találkozni. A szünetekben azt hallgattam Miatól, hogy mégis milyen rossz volt neki kettesben lenni Ryannel. Állítása szerint olyan volt mellette sétálni, mintha egy első randin lenne. Ezen persze csak jót kuncogtam. Miután elmeséltem neki, hogy ma találkozom lesz Theoval kissé megenyhült, azonban részletes beszámolót kér róla, miután elváltam tőle. Ezt azt hiszem nem lesz nehéz teljesíteni.

- Tetszik neked? – kérdezte és maga elé tette az egyik kezét és a mutatóujját égnek tartotta.

- Azt hiszem igen. – motyogtam.

- Mesélj el róla mindent most. – húzott le maga mellé az ebédszünetbe a szokásos asztalunkhoz. – Hány éves? Hogy néz ki? Milyen magas? – kezdett bele a kérdéseibe, amire apránként kezdtem el válaszolgatni. Az utolsó óra után én fuvaroztam haza ismét Mia-t és Ryan-t is. Mire hazaértem szinte teljesen meggyőződtem arról, hogy nem fogok ma találkozni Theoval, hacsak valami égi csoda nem történik. Kissé csalódottan indultam el befelé. A táskámat ledobtam az egyik konyhaszékre és töltöttem magamnak egy pohár limonádét.

- Édesem haza is értél már ilyen hamar? Nem mentek semerre Miaval? – kérdezte anya és a hangjától kissé megijedtem és sikeresen a felsőmre borítottam az innivalót. – A szobádban vár téged egy kis meglepetés örülni fogsz neki.

- Nagyszerű. – morogtam és azonnal lekaptam magamról a felsőmet és elindultam felfelé. Biztosan nagyon boldog leszek bármi is az ugyanis utálom a meglepetéseket már egészen kiskorom óta. Valahogyan mindig csak csalódást okoztak a meglepetések. Egyetlen dolognak tudnék nagyon örülni, de annak már búcsút intettem magamnak hazafelé jövet. Már éppen kiabáltam volna anyának, hogy mégis mi lehet az, amitől ő is ilyen izgatott, ám a szobámba belépve rögtön megtudtam annak az okát. Hirtelen úgy éreztem, hogy teljesen megdermedtem és mozdulni is képtelen voltam. Pedig célszerű lett volna a pólómat magam elé tartanom ugyanis Theo ott állt a szobám közepén teljes életnagyságban. Azt hittem csak álmodok és az álmom perceken belül szétfoszlik a semmibe. Lehunytam a szemeimet, majd újra kinyitottam, de ő továbbra is ott állt és engem bámult, méghozzá a melleimet. – Theo! Te mit keresel itt, ha szabad kérdeznem? – tettem fel a kérdést és a pólómat magam elé tartottam. Nem volt kérdés, hogy mennyire zavarba voltam, ahogyan ő is miután észrevette, hogy rájöttem, hogy engem bámult.

- Harper… Anyukád mondta, hogy nyugodtan várjalak meg téged itt fent. – szabadkozott, amíg én a szekrényemből elő szedtem egy tiszta felsőt. – Tegnap ugye megbeszéltük, hogy ma találkozunk, de olyan feledékeny voltam, hogy elfelejtettem elkérni a számodat. Úgyhogy azt gondoltam, hogy megleplek, így hát itt vagyok. – vigyorogta el magát, amitől a szívem kis híján pár ütemet kihagyott.

- Luxus lett volna odalent a nappaliban meglepned? – kérdeztem felvont szemöldökkel. – Tudod, mit inkább hagyjuk. – legyintettem és beszívtam az alsó ajkamat. – Miért is szerettél volna találkozni ma? – érdeklődtem és próbáltam hűvös maradni vagyis legalábbis annak látszani.

- Szeretném újrakezdeni a barátságunkat. – mondta egyszerűen és vállat vont.

- Komolyan gondolod? – kérdeztem értetlenül és a karomat összefontam a mellem alatt.

- Régen eléggé jó barátok voltunk és szeretném, hogy ismét azok legyünk. Tudom, hogy én szakítottam meg veled a kapcsolatot, de Harper mentségemre szolgáljon az, hogy akkor kezdtem kamaszodni. Egy igazi őrült korszakom volt az egész, de nem hinném, hogy tegnap a puszta véletlen műve lett volna az, hogy találkozzunk. Te nem így gondolod? – hadarta és közelebb lépett hozzám.

- Ha komolyan gondolod, akkor felőlem oké. – mosolyogtam el magam, amire ő csak még közelebb jött és átölelt. Furcsa érzések futottak át rajtam természetesen a jó értelemben véve. Nem gondoltam volna, hogy erről szeretne velem beszélni. Sőt igazából gőzöm sem volt róla, hogy mit szeretne tőlem, de most már tudom. Ez pedig most rettentő boldoggá tett, amiről szerintem fogalma sincsen és nem is lesz, ha rajtam múlik. – Van kedved sétálni a parton? – kérdeztem kissé zavartan és a súlyomat az egyik lábamról a másikra helyeztem.

- Persze. – mondta lelkesen, ami miatt egyből egy mosoly kúszott az arcomra. Egymás mellett indultunk el lefelé.

- Hova-hova ifjúság? – kérdezte anya a teraszon állva.

- Sétálni, de majd valamikor jövök. – nyomtam puszit az arcára, azután pedig kiléptünk a hátsó udvarra, ami egyenesen a tengerpartra vezetett. Elég csendesen sétáltunk egymás mellett és nem igazán tudtam, hogy milyen témát hozhatnék szóba és látszólag Theo is így volt vele. Az ég gyönyörűen kék volt és egyetlen felhő sem úszott rajta csupán néhány sirály repkedett a víz felett szállva. A papucsomat levettem és a kezembe fogva lépkedtem a meleg homokban. Imádom egyszerűen a tengerpartot: a napfény melegét a bőrömön, a tenger sós illatát és a hullámok hangját. Elképzelni sem tudnék másik helyet ahol szívesebben élnék, mint itt. Tudom, hogy a gyökereim Angliába vezethetőek vissza, de nekem ez a tökéletes élőhely. Egyáltalán nem szeretem az esőt és a hűvöst sem, kivétel az amikor síelni járunk Olaszországba.

- Milyen napod volt? – kérdezte érdeklődve. Milyen aranyos tőle, hogy próbál valami témát keresni. Azonban még mindig nem értem azt, hogy miért akar ismét a barátom lenni. Nem szerethetek bele, hiszen apám legjobb barátjának az unokaöccse. Természetesen pedig ott van az a jó néhány év korkülönbség kettőnk között, ami szintén akadálya annak, hogy valami csoda folytán szerelmes legyen belém ő is és engem válasszon egy esetleges felsőéves egyetemista lány helyet. Nem bírnám ki amúgy sem, ha ismét összetörné a szívemet.

- Hát átlagban eléggé unalmas. Nem igazán aludtam jól az éjszaka szóval kicsit fáradt is vagyok. – magyaráztam és lehuppantam a homokba.

- Ismerős érzés. – ült le mellém szorosan és a tengert kezdte el pásztázni.

- Valami gond van az egyetemen? – kérdeztem félénken és nem mertem ránézni.

- Szerencsére nem csak nagyon sok a tanulnivalóm. – vakarta meg a tarkóját majd a káprázatos kék szemeit rám emelte.

- Nekem mondod? Ez az utolsó évem a gimiben és hatalmas nyomás alatt vagyok. Úgy érzem, hogy meg kell felelnem a különböző elvárásoknak. A szüleim nem egészen támogatnak abban, hogy filmrendező legyek, mert szerintük abból nem lehet megélni, de nekem az álmom, hogy azzá válhassak és valami nagyot alkothassak, hogy azért ismerjenek és nem azért, mert Liam Payne az egykori One Direction egyik énekesének a lánya vagyok. El tudod képzelni, hogy milyen érzés, amiért az apád múltja miatt akar mindenki a barátod lenni? Tudod, hogy könnyen barátkozok másokkal, de nem olyan egyszerű nekem, hiszen nem tudhatom, hogy valóban önmagamért szeretnének a barátaim lenni vagy pedig azért, mert apám ki volt. Olyan frusztráló tud néha lenni és sokszor azt kívánom, bárcsak egy sima átlagos család lehetnénk. Majd arra gondolok, hogy a mostani barátaim akkor is a barátaim lennének vagy ezek az emberek akik szeretnének azok lenni akkor is szeretnének? – hadartam miközben a tengert néztem.

- Hidd el az sem könnyebb, ha a nagybácsikád Niall Horan. Amint meghallják a vezetéknevemet, rögtön visítgatni kezdenek, hogy az anyukájuk egykor milyen nagy rajongója volt neki. Nem könnyű,de örüljünk neki, hogy nekünk megadatott ez a szerencse, hiszen nézd meg a régi videókat mennyien szerették őket. Rengetegen lennének a helyünkben, mi pedig itt siránkozunk azon, hogy milyen rossz az életünk is mellettük. – bökte meg a vállam, amitől mosolyognom kellet.

- Azt hiszem, igazad van. Olyan furcsa ez az egész, hogy itt ülök melletted. Pár napja nem is mertem volna arra gondolni sem, hogy találkozni fogunk. Igazából azt hittem, hogy már évek óta elfelejtettél, hiszen egyáltalán nem tartottuk a kapcsolatot. – mondtam és az egyik hajtincsemmel játszottam közben.

- Harper mondtam már, hogy egy igazi őrült korszakom volt. Az után pedig már szégyelltem magam, hogy annyi éven át nem foglalkoztam veled, amikor kiskorunkban te voltál a legjobb barátom és picinek anyukám szerint az első szerelmem. – mondta nevetve.

- Amíg én kis hülye anno beléd nem szerettem. – motyogtam és lesütöttem a szemeimet és az alsó ajkamat pedig beszívtam.

- Már nagyok vagyunk, szóval tudunk parancsolni a szívünknek és még nem késő, hogy ismét legjobb barátok legyünk. – kacsintott rám én pedig egy mosolyféleséget igyekeztem rá villantani. Azonban az a mosoly nem igazán szívből jött. Helyette inkább elsírtam volna magam, amiért éppen most közölte velem finoman akarata ellenére is, hogy szerelmesek legyünk egymásba. Legalábbis az ő részéről nem, mert ezek szerint ismét én leszek előbb vagy utóbb ennek a barátságnak az elrontója azzal, hogy nem tudok parancsolni a szívemnek. Pedig az eszem azt súgja, hogy lépjek rajta tovább és ne kockáztassam meg azt ismét, hogy elveszítsem. Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy az érzéseimet visszatereljem és kordában tartsam a puszta baráti zónában. Azonban tudom, hogy ez nem lesz egy egyszerű mentet, de hiszem azt, hogy képes leszek rá mivel nem veszíthetem őt el még egyszer. Kaptunk egy második esélyt a sorstól a barátságunk ápolásáért ezt pedig nem ronthatom el. Annál ő sokkal fontosabb a számomra, minthogy eljátsszam a barátságunkat.