Thirteenth

Hi guys! Ismét itt az új rész, ami most egy kicsivel hosszabb lett, mint szokott de remélem ez nem gond. Köszönöm a pipákat és az egyéb visszajelzéseket. Ti vagytok a legjobbak. Ez a rész szerintem most nem lett a legjobb, de remélem azért valamennyire sikerül elnyernie a tetszéseteket. Nem is húzom tovább az időt. Jó olvasást!
Puszi Fanni~

~Tiffany Mills~

A srácoknál való házibuli óta eltelt már három nap. Azóta pedig nem beszéltünk egymással Liammel. A srácok azt mondták, hogy a közös vacsora után lévő reggelen bejelentette, hogy elmegy Sophia után. Hiszen úgy is kaptak egy hét szünetet, hogy haza utazhassanak. Így kerül arra is sor, hogy Harryvel a kocsijába bepakolva Holmes Chapel felé tartunk. Nickel sem találkoztam csak telefonon hívott párszor Liammel ellentétben. De ha Liam a barátnőjével szeretne boldog lenni, akkor legyen. Nem is tudom, hogy mit reménykedtem, hogy majd pont velem szeretne együtt lenni. De ha tudta, hogy mindenképpen vissza akarja szerezni a barátnője szerelmét, akkor engem miért ringatott hamis vágyakban? Tudom csak puszta csókgyakorlásnak indult az egész, de tisztán emlékszem arra a részegségem ellenére is, hogy azt mondja nekem, hogy szeret. Tudhattam volna már akkor is, hogy nem úgy értette, mint az én bolond és szerelmes szívem. A reggeli beszélgetésünk közben pedig képtelen voltam megállítani a könnyeimet. Hiszen akkor törte össze először a szívemet pusztán néhány mondatával. - Sajnálom, hogy úgy rád vetettem magam. Nem tudom mi lehetett velem. Tudom, hogy barátnőm van, akit szeretek. – csengtek a szavai a fejemben. Minden percben ez a mondata jár a fejemben és képtelen vagyok kiverni őt a fejemből Ez pedig szánalmas, hogy egy olyan fiúba vagyok továbbra is szerelmes, aki kinyilvánította, hogy ő a barátnőjét szereti. Nem értem mi történt velem, hiszen nem voltam sosem ilyen ezelőtt. A szerelem tehet az egészről. A szakirodalomban is rengeteget olvastam az érzésről és filmekben is sokat láttam, ahogyan leírják milyen érzés. De a valóságban nem mindig olyan édes és kellemes. Az ember beleszerethet olyanokba, akik nem viszonozzák az érzéseket és csak hitegetik a másikat, miközben játszanak a szívével. Az a gondolat viszont nem merül fel bennük, hogy a teteiknek következményeik is vannak, méghozzá az, hogy a másikat megbántsák. A lábaimat felhúztam az ülésre és a karjaimmal átkaroltam a térdeimet, miközben a fejemet az ablaküvegnek támasztottam. Harry az utat figyelte és a rádióval együtt énekelt. A hangja megnyugtatott és békeséggel töltött el. Olyan hangja van, mint egy angyalnak. Mosolyogva néztem rá és hallgattam az éneklését. A gyönyörű zöld szemeit pedig érdeklődve emelte rám. Mosoly kúszott az arcára, ahogyan mosolyogtam rá.

- Mit nézel rajtam annyira? – kérdezte nevetve.

- Gyönyörű hangod van. – mondtam egyszerűen, amitől neki még jobb kedve lett.

- Ezen gondolkozol már egy ideje, hogy nekem gyönyörű hangom van? – kérdezte kuncogva és az útra emelte a tekintetét.

- Hát azon is meg máson is. A hangod, ahogyan énekelsz, megnyugtat valami módnál fogva és úgy érzem, hogy teljesen biztonságban vagyok. – magyaráztam nyíltan, hiszen előtte mindig is kimertem mondani azt, amit éreztem. Anélkül, hogy kellemetlenül érezném magam.

- Liam miatt aggódsz? – kérdezte és felém pillantott.

- Talán egy picit. – vallottam be, mintha valami bűntettet ismernék be. – Honnan tudtad? – kérdeztem érdeklődve. Hiszen egyáltalán nem őt kérdezgettem, hogy jelentkezett-e már. Odafigyeltem, hogy csakis Niallt kérdezzem meg, hiszen féltem, hogy Louis elmondaná Harrynek.

- Éjjel beszéltél álmodba és éppen ébren voltam. Azt mondogattad, hogy mi van vele és félted, hogy valami baja esik, míg te nem vagy ott, hogy megóvd. – mesélte én pedig lehunytam a szemeimet és úgy próbáltam visszaemlékezni az álmomra.

Nem szabad, hogy többé Harryvel aludjak még véletlenül sem, hiszen álmomba még mindig képes vagyok a legféltettebb titkaimat és érzelmeimet kikotyognom. De horror filmet néztünk és nem mertem egyedül aludni a szobámban. Így hát bekéredzkedtem Harryhez. A jelentététől már minden félelmem elszállt, amit a film okozott. Az illata is lenyugtatott, ahogyan az érintése is, amikor magához húzott és átölelve engem merültünk mély álomba. Természetes dolog volt, hogy róla álmodjak, hiszen egész nap a telefonomon lógtam és vártam, hogy jelentkezzen legalább a srácoknál és Niall elmondhassa, hogy mi van vele. De semmire sem érkezett válasz.

- Barátok vagyunk… érdekelne, hogy mi van vele. – vontam vállat és igyekeztem lezárni a Liam témát.

 Elhatároztam, hogy amíg távol leszünk Londontól, addig teljesen kizárom a fejemből. Így is bánt a bűntudat, hogy Harryvel alig foglalkoztam a napokban. Ez a kis kiruccanás pedig talán ismét visszavarázsol minket, még ha kis időre is gyerekekké. Olyan gyerekekké, akik önfeledten tudtak szórakozni és nem törődtek a felnőtté válás nehézségeivel és akadályaival. Annyira jó volt mindig ide utazni nyaranta, még ha csak pár hétre is. De itt mindig is éreztem, hogy biztonságban vagyok, ahol szeretnek.  Itt Harryvel mindig olyan jókat játszottunk. Túrázni jártunk és biciklizni. Vagy csak fent maradtunk egész éjszaka és a jövőbeli terveinkről beszélgettünk. Ő mindig is mondogatta, hogy az ő álma az, hogy híres énekes legyen, és az emberek szeressék. Az álma pedig valóra is vált, hiszen rengetegen szeretik azt, amit a színpadon csinál. A hangjával megbabonáz stadionnyi embereket, miközben ő azt teszi, amit mindig is akart. Ezért is csodálom őt. Én sosem lennék képes valóra váltani az álmomat. Bár nem is volt olyan nagy álmom, mint a legtöbb embernek. Talán annyi, hogy egy nap találkozhassak az igazi szüleimmel és megkérdezzem tőlük, hogy miért nem akartak engem és miért döntöttek az örökbeadás mellett. Nem mintha a nevelőszüleimet nem szeretném, hiszen nekik köszönhettem azt, hogy nem egy otthonban nőttem fel. Ők pedig mindig is a vérszerinti gyerekükként tekintettek rám. Nem tudnák irántuk semmilyen negatív érzést sem táplálni, pusztán csak a hálát és a szeretetet. Harry tovább énekelt a rádióval, míg én ismét a gondolataimba burkolóztam. De már nem Liam járt az agyamban, hanem a szüleim. Sosem mertem tőlük megkérdezni, hogy kik a vérszerinti szüleim, mivel féltem, hogy netán megbántom őket. Pár évvel ezelőtt elkezdtem kérdezgetni őket róluk, de anyu sírni kezdett és apa magyarázta el, hogy az örökbefogadásom titkosított, így ők sem tudják, hogy kiktől is származom. Ezek után pedig nem volt bátorságom ismét faggatózni, hogy miként lehet mégis kideríteni.  Meg amúgy is boldog voltam velük. Miért is találkoznák a biológiai szüleimmel, mikor ők eldobtak maguktól a születésem után. Az én szememben mindig is a nevelőszüleim lesznek az igazi szüleim. Nem számít, hogy nem anyu szült meg, számomra ő akkor is az igazi anyukám. Mivel mindketten egykék vagyunk Harryvel így kiskorunk óta remekül kijöttünk egymással és testvérként tekintettünk a másikra. Bár az idő folyamán már az a testvéri kapcsolat, amit beképzeltünk teljesen eltűnt. Szimplán unokatestvérekként tekintettünk a másikra. Ami nagyon érdekes, hogy az ember érzései miként változnak, ahogyan felnő. Szépen lassan ahogyan az idő telt felbukkant a Holmes Chapel-t jelző tábla, majd a házak és a boltok is. Harry lassan vezetett, hiszen közben nézte a szülőföldjét. Az arcára mosoly szökött, ahogyan néhány ismerős embernek integetett és nosztalgiázott. Nekem is jó kedvem lett, hiszen perceken belül láthatom újra Anne nénit. Harry amikor leparkolt az ismerős ház előtt a szívem nagyot dobbant. Visszakerültem a gyerekkorom egyik legkedvesebb helyszínére. Rögtön kiszálltam a kocsiból és felnéztem az emeleten lévő kis padlásszobára.

- Otthon édes otthon. Mindenhol jó, de a legjobb otthon. – sóhajtozta Harry és megkerülte a kocsit és a kezemnél fogva indultunk meg a bejárat felé.

 Épp, hogy csengetni akartunk az ajtó rögtön kicsapódott és Anne tárta szét a karjait és mindkettőnket egyszerre ölelt át szorosan. Majd Harry óvatosan kisajátította az anyukáját. Anne nagy puszikat nyomott a fia arcára, akit csöppet sem zavart a dolog. Sőt még látszott is rajta, hogy élvezi. Bele sem mertem gondolni, hogy mikor lehetett itthon legutóbb.

- Olyan jó kisfiam végre látni téged öt hónap után. – ölelgette Harryt, míg én csak mosolyogva figyeltem őket.

- Sajnálom anyu én próbáltam jönni. – mentegetőzött Hazza.

- Jaj, Tiffany téged is rég láttalak. Nagyon örülök, hogy itt vagy. – húzott magához és szorosan ölelt. A szokásos finom parfümje illata nyugalommal töltött fel. Majd a szorításán lazított és egy puszit nyomot az arcomra. – Nem vagytok éhesek? Nemsokára kész az ebéd, addig csomagoljatok ki. – mosolygót ránk és megfogta a kezünket. Harryvel sóhajtva baktatunk ki az autóhoz, a csomagjainkért.

- Anyu évről évre rosszabb lesz, amikor veled találkozik. – morogta és kinyitotta a csomagtartót.

- Harold ne légy gonosz. – ripakodtam rá. – Szerintem aranyos tőle, hogy velem is foglalkozik. – magyaráztam.

- Mivel a nagynénéd még jó, hogy foglalkozik veled, de néha túlzásokba esik. – mondta, de én elengedtem a fülem mellett. Harry kiemelte a táskáinkat és mindkettőt elkezdte a ház felé cipelni.

- Harry elbírom a saját csomagomat, nem vagyok olyan gyenge, mint amilyenek hiszel. – mondtam neki, de csak ment tovább befelé.

 A cipőjét lerúgta, én pedig követtem a példáját és elindultam utána a lépcsőn. A lépcsőfeljárónál a fal tele volt díszítve képekkel, Harryről és rólam is számos kép lógott egészen kiskorunktól kezdve. Ahogyan egyre feljebb értünk, úgy sorakoztak a legfrissebb képek is. Az arcomra egy mosoly ült ki, ahogyan a képeket néztem. Majd észrevettem, hogy Harry már el is tűnt az egyik szobába. Mindig egy szobában aludtunk és úgy látszik, hogy most is, mivel az én táskámat is az ágyára tette. Nem sokat változott a szobája. Az ablaka előtt ott volt egy kisebb kanapé és az ágya pedig a fal mellett helyezkedett el az éjjeliszekrényével együtt. A szekrényén ott volt a régi tévéje és a szoba másik felében, pedig ott állt az íróasztala is, aminél pár évvel ezelőtt még szorgalmasan írta a házi feladatát. A tévéje tetején pedig egy közös képe díszelgett Anne-el. A polcokon néhány könyv is porosodott, amik előtt közös képei voltak még a srácokkal. A falon is kapott néhány számára fontosabb pillanat megörökítése fénykép formájában helyet. Díjátadó és pár X Faktoros színpadi pillanat. Miközben én a képeit nézegettem, addig ő kényelmesen elhelyezkedett a kanapéján és engem figyelt.

- Nem ülsz le? – kérdezte és megpaskolta maga mellett a helyet. Mosolyogva ültem le mellé és a lábaimat felhúztam, majd a fejemet a térdemre hajtottam.

- Melyik ágyon aludhatok majd? – kérdeztem érdeklődve, de ő csak egy darabig gondolkodott.

- Az ágyamban alszol velem, mint régen. – jelentette ki egyszerűen. – Mielőtt még elkezdenél tiltakozni, hogy nem férünk el, meglátod, hogy elfogunk. – magyarázta és felmutatta az egyik ujját, mielőtt megszólalhattam volna. – Régen is együtt aludtunk szóval most sem szakítjuk félbe ezt a hagyományunkat. – magyarázott tovább és vigyorogni kezdett.

- De akkor még kicsik voltunk, most meg már nagyok. – mutattam végig magunkon. Harry értetlenül pislogott rám és az értelem legkisebb jelét sem látszott az arcán. Majd mintha valami mégis csak átszaladt volna az eszén és rögtön perverzül kezdett vigyorogni.

- Tif ha attól félsz, hogy megerőszakollak félálmodban, akkor nem kell, aggódj, nem tervezek semmi ilyesmit. – röhögött én pedig úgy éreztem, hogy menten kiszaladok a világból. Hogy juthat ilyesmi az eszébe egyáltalán.

- Perverz állat vagy Hazza. – forgattam a szemeimet és egyáltalán nem mosolyogtam ezen a számára vicces kijelentésén.

- Páran már említették. – dugta ki a nyelvét és jókedvűen szórakozott rajtam. Sóhajtva álltam fel és léptem a csomagomhoz. Kihúztam rajta a cipzárt és elkezdtem a szokásos számomra fenntartott fiókba pakolni a ruháimat. Harry nem csomagolt magának sok mindent, hiszen neki elég sok holmija van még itthon. – Kész vagy? – kérdezte érdeklődve, mire én csak bólogattam. – Ugye tudod, hogy csak egy hétig maradunk? – nevetett, mire én gyerekesen nyelvet öltöttem rá. Elfordultam tőle sértődőséget tettetve, amiért ismét rajtam szórakozik. Hirtelen megéreztem a karjait a derekam körül és az arcát a nyakamba fúrta. A göndör haja csiklandozta az arcomat. A meleg lélegzete pedig a nyakamat csiklandozta. – Ne haragudj! – búgta azon a mély hangján. Pár pillanatig úgy éreztem, mintha szédülne velem a világ. Lehunytam a szemeimet és úgy próbáltam összeszedni a gondolataimat. Nem tudtam mi történik velem, hiszen sosem fordult elő ilyesmi egyetlen fiú miatt sem, még Liamnél se, amikor kijelentette, hogy megtanít csókolózni, miközben én totálisan bele vagyok zúgva. Akkor Harry, hogy a fenébe lehet rám ilyen hatással? Hiszen ő csak az unokatestvérem. Nem érzek puszta szeretetnél többet iránta. Úgy érzem ez a környezetváltozás kezd az agyamra menni.

- Rád sosem tudnék haragudni. – motyogtam és próbáltam mély lélegzeteket venni.

- Szuper! Jó ezt hallani, szóval bármit is csinálok, nem tudsz rám haragudni. – örömködöt és csak önelégülten vigyorgott.

- Hé, csak nyugodj le Styles! Ha olyan hülyeséget csinálsz, akkor azért pár napig haragudnék rád. – mondtam, hogy kicsit letörjek az agancsából és az egójából. De csak nevetett rajtam.

Hirtelen pedig egy nagy cuppanós puszit nyomott az arcomra. Ekkor pedig úgy éreztem, mintha a vérem és az arcom is felforrósodna. Rámosolyogtam Harryre, aki éppen ölelgetni kezdett és a levegőben pörgetni. Végszóra pedig a lépcső aljáról meghallottuk Anne hangját, amint a nevünket kiabálja, hogy elkészült az ebéd. Mondjuk, már délután egy óra van, de nem igazán voltam éhes. Harry a hátára kapott és elindult velem a lépcső felé. Rémülten fontam a lábaimat a csípője köré és a karjaimat a nyaka köré fontam és görcsösen kapaszkodtam. A szemeimet pedig összeszorítottam. Ő persze ismét jót szórakozott rajtam és nevetve dobott le a nappaliban lévő kanapéra. Amilyen szerencsém volt persze, hogy olyan lendülettel perdültem, hogy egyenesen a kanapé és a dohányzóasztal közé estem, de előtte még sikeresen megfejeltem az asztalt. Kissé szitkozódva és morogva másztam fel a kanapéra. Harry pedig rémülten ugrott át a kanapékarfáján és megnézte a kisebb dudort a homlokomon. Az egyik ujját hozzá érintette, amire én csak felszisszentem. Elhúzta a száját és úgy vizslata továbbra is a sérülésemet.

- Úgy sajnálom Tif! Hidd el nem tudtam, hogy le fogsz esni innen. – magyarázta sajnálkozva.

- Semmi gond. – mosolyogtam rá. – Nem te tehetsz róla, hogy ilyen béna vagyok. – kuncogtam saját magamon. Hiszen mást nem tudtam tenni. Ahhoz már túl idős vagyok, hogy ilyen kis apróságon kezdjek el sírni és hisztizni.

- Nem én mondtam. – nevetett és maga elé tette a kezeit. Én pedig karon csaptam, amin továbbra is jót derült. – Tudod, mit adok rá egy gyógy puszit. – ajánlotta fel és egy óvatos puszit nyomott rá. Ettől ismét gyereknek éreztem magam. – Na ugye, hogy máris jobb? – kérdezte reménykedve.

- Hát persze, sokkal jobb. – mosolyogtam rá és hozzá bújtam. A kezeit a hátamra tette és simogatni kezdte. Olyan megnyugtató érzés a közelében lenni, hogy hirtelen mindent elfelejtek és csak a nyugalom járja át az egész testemet és elmémet.

 - Gyerekek gyertek enni. - dugta ki a fejét a konyhából Anne. – Elhiszem, hogy hiányoztatok egymásnak egy éven át, de azért egy ideje már együtt éltek. – magyarázta nevetve. Harry megfogta a kezem és átsétáltunk a konyhába, ahol egymás mellé ültünk le. Anne elénk tette a gyümölcslevest, ami az egyik személyes kedvencünk Harryvel. – Neked meg mi történt a homlokoddal? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Miattam volt. Lecipeltem a lépcsőn és ledobtam a kanapéra, de arra nem gondoltam, hogy olyan béna lesz, hogy leessen és megfejelje azt a rohadt asztalt. – mesélte Harry jókedvűen. Anne pedig rossz állóan rázta a fejét.

- Harold, hogy beszélhetsz ilyen csúnyán Tiffany előtt? – ripakodott rá a fiára, amin én csak mosolyogtam és magamba nevettem. Anne is leült velünk szembe és mind neki álltunk a leves elfogyasztásának. Anne többnyire Harryt kérdezgette a londoni életéről, hogy milyen izgalmas dolgok történtek vele, amiket a telefonba esetleg nem árult el. Harry viszont nem nagyon tudott miről beszélni, mert állítása szerint minden fontos dolgot elmondott a telefonban. Legalábbis amiről az édesanyjának tudnia kell. Így hát elkezdte mesélni a legutóbbi házibulit. Ehhez én csak annyit fűztem hozzá, hogy úgy kiütötte magát, hogy másnap én és Liam takarítottuk ki az egész házat. Anne pedig ledorgálta, hogy nem kéne olyan örült módon alkohol fogyasztania. De ebből a helyzetből is jól kivágta magát és rám terelte Anne figyelmét, hogy mióta Londonba jöttem megismerkedtem egy fiúval, akivel randizgatok. Ekkor az asztal alatt óvatosan bokán rúgtam. De ő csak nevet rajtam, amikor Anne szó szerint vallatni kezdett, hogy milyen az a fiú és, hogy szerelmes vagyok-e belé. Majd megkérdezte, hogy történt-e valami komolyabb is közöttünk. A válaszok persze egyszerűek voltak. Elmondtam, hogy fogalmam sincsen mit érzek Nick iránt, vagyis tudom, hogy csak barátként tudok rá nézni. Leírtam a kinézetét és elmeséltem, hogy miként találkoztunk és azt is, hogy elmentünk moziba, ahová Harry követett. Anne szemlátomást jót derült rajtunk, ahogyan Harryvel néha veszekedni kezdtünk egy apró dolgon, amit mindegyikünk máshogyan élt át. Az ebéd befejezése után a nappaliban lógtunk és a tévét néztük. A fejemet Harry vállára hajtottam, míg a lábaimat az ölébe tettem.  Aztán ahogyan közeledett az este, úgy álmosodtam el. Anne átugrott egy ismerőséhez estére, így Harryvel kettesben voltunk. Néha a telefonommal szórakoztam és vártam valami üzenetet tőle, pedig tudtam, hogy úgy sem hagyott semmit sem. A tweeter oldalát is rendszeresen nézegettem és dühös voltam magamra, amiért nem tartom be a kocsiban megfogadott fogadalmamat, hogy egy Liam mentes hetem lesz.

- Harry… - kezdtem bele, miközben az ajkamat rágcsáltam.

- Hm? – kérdezte, miközben a tévéképernyőjét bámulta.

- Szerinted Liam miért nem szól senkinek, hogy mi van vele? – kérdeztem és a körmeimet kezdtem el piszkálni. Rossz szokásom, de mindig ezt csinálom, ha aggódók.

- Ha engem kérdezel, akkor szerintem remekül megvan és sikerült megbeszéljék a dolgaikat és száz százalék, hogy egész nap dugnak. – mondta unottan.

Én pedig elkezdtem elemezgetni Harry véleményének az igazságtartalmát. Hosszas perceket gondolkodtam és végül arra jutottam, hogy van benne valami, amit mond. Hiszen, ha nem sikerült volna kibékülniük, akkor Liam haza jött volna. De még életjelet sem ad magáról, ami alá támasztja Harry állítását, hogy remekül szórakozik Sophiaval. Örülnöm kellene, hogy boldog és kibékültek. Hiszen ő valóban szerelmes a barátnőjébe és nem úgy, mint ahogyan én Nickbe. Liam pedig megérdemli a boldogságot. Nem szeretnék a kapcsolata útjába állni, hiszen úgy is visszamegyek Kaliforniába, ahol a főiskolai tanulmányaim során megismerek új embereket. Talán azok az emberek között lesz olyan, aki iránt legalább a felét érzem, mint amit Liam iránt. De az még a jövő titka és rejtelme. Ez pedig még a jelen, ahol én szánalmas módon beleszerettem egy olyan fiúba, akit szemlátomást sem hat meg a létezésem. Gratulálok, Tiffany ez csakis te lehetsz.