Megérkezett az első rész, ami egyben a prológus is. Tudom, hogy sokan arra gondolhatnak, hogy ez ismét egy sablonos tucat 1D-s blog, de ha elkezded olvasni akkor talán rájössz, hogy nem az.
Remélem elnyeri a tetszéseteket a történet, ha pedig ez így lesz akkor kérlek osszátok meg a véleményeteket, hogy tudjam érdemes e erre a történetre szánni a nyaramat, vagy kezdjek el egy másik történeten gondolkodni és megírni. Jó olvasást és kellemes nyarat mindenkinek!
Puszi Fanni~
~Tiffany Mills~

- Jó reggelt édesem. Eljött a nagy nap. Ideje felkelni és
készülődni. – mondta és végigsimított az arcomon.
Pár pillanat után viszont rögtön megbántam azt, hogy
felkeltem. Rettenetesen ideges voltam. Körülbelül az idegösszeroppanás és a
sírógörcs szélén álltam. Pizsamában álltam még az ablakom elé és azon az opción
gondolkodtam, hogy vajon mi lenne, ha érettségi helyett kiugranák az ablakomon.
Körülbelül a következmények lepörgése végett a lelki szemeim előtt döntöttem az
érettségi mellett. Általában az én rossz szerencsémmel a környezetemben teszek
kárt, mint sem magamban. Anya rózsabokrait pedig nem szívesen zúznám szét azzal
a körülbelül 60 kilómmal. Így hát bekapcsoltam a tévémet és rátettem a kedvenc
zenecsatornámra, hogy talán a zene egy kis életkedvet varázsol belém. Hát
mondhatni fél sikert tudtam elérni. A szokásos reggeli teendőim elvégzései
komoly odafigyelést igényeltek. Körülbelül úgy éreztem magam, mint egy élő
halott. A fogkefémre is kis híján fogkrém helyett szappant nyomtam. A reggeli
tejeskávémat pedig tej nélkül kezdtem el idegesen kortyolgatni. Nem sok falat
ment le a torkomon sem, de egy kevés kis pirítóst nehezen megettem. Közben a
szüleim igyekeztek minden féle jó tanácsot adni, de csak még jobban ideges
lettem tőlük. Úgy döntöttem gyalog indulok el az iskolába, ami körülbelül negyedóra
sétálást jelentett. De úgy éreztem muszáj kiszelőztessem a fejemet és kissé
lenyugtassam magam. Így hát a tételeimet egy válltáskába dobáltam és még egy
utolsó szerencsekívánás után elindultam a személyre szabott kivégzésemre.
Amilyen szerencsétlen vagyok természetes ügy, hogy én kezdem az egészet az
egész csoportból. Sétálás közben a kedvenc zenekarom zenéit hallgattam. A
hangjuk megnyugtatták az eddig örökösen kattogó elmémet. A gondolataimban már
rég túl vagyok ezen az egész cécón és a repülőgépen ülők ami Kaliforniából
egyenesen Angliába visz a szeretett nagynéném és unokatestvéreim felé. Ahhoz
képest, hogy mindig vártam a szünidőt, hogy a tengerparton lehessek, most alig
vártam azt, hogy két hónapot Európába töltsek el. A nagy ábrándozásomban viszont
teljesen elfelejtettem a lábam elé nézni és kis híján orra buktam. A bokám
szerencsére nem bicsaklott ki és nem is rándult meg. Egyedül egy karcolást
szereztem. Ez is egy égi jel, hogy vissza kellene fordulnom. De minél előbb túl
kell esnem ezen az egészen. Sokat tanultam és tudom, hogy meglesz a kívánt
eredménye. Mire beértem az iskolába és leültem a várakozó teremben szinte
megnyugodtam teljesen. Amíg vártam a kivégzésem elérkezését addig a tételeimet
tanulmányoztam. Az idő pedig közben csak telt, majd egyszer csak a nevemet
mondták.
– Tiffany Mills – beleborzongtam és úgy
éreztem a gyomrom bukfenceket vet. Idegesen de egyben magabiztosan léptem be a
bizottság elé és utána csak a húzott tételeimen járt az eszem semmi máson.
~*~*~*~*~*~*~
Nagy mosollyal léptem ki az érettségi bizonyítványok
átadóján az igazgató mellé, aki gratulálva nyújtotta oda a kezembe egy kézfogás
kíséretében a bizonyítványomat. Közben az ünneplő tömeg felé figyeltem, ahol a
szüleim büszkén tapsolnak, miközben a székükről felállnak. Szélesebb mosoly
szökött az arcomra majd visszamentem a helyemre. Miután az egész évfolyam a
kezében tartotta már a bizonyítványát egyszerre dobtuk a magasba a ballagási
kalapunkat. Hatalmas kő gördült le a szívemről és szerintem rajtam kívül még rengeteg
embernek körülöttem, hogy túl vagyunk egy egész nagy megmérettetésen és a
középiskolán. Valamennyien főiskolán folytatjuk a tanulmányainkat majd egy igen
mozgalmas és pihentető nyár után. Valakinek a nyár a bulizásról fog szólni,
valaki pedig keményen dolgozni fog, hogy némi pénzt keressen a főiskolája
megfizetése végett. A legtöbben az államokban folytatják a tanulmányaikat
szerte szét. Én a Kalifornia állambeli Pasadena Caltech-en fogom a
tanulmányaimat folytatni. Hazafelé menet a szüleimmel megálltunk egy éteremnél
vacsorázni és megünnepelni a sikeres érettségi vizsgáimat.
- Nagyon büszkék vagyunk rád Kincsem! – mondta apu, miközben
a pincér kihozta az előételt.
- Pontosan, ahogy apád is elmondta, nagyon büszkék vagyunk
rád. Ezért is kapod ezt a kis ajándékot tőlünk. – mondta mosolyogva vagy kis
kutakodás után a táskájából elő vett egy fekete bársonyos dobozt, amin egy
piros szalag díszelgett. – Tessék Tif. – nyújtotta felém vidáman. Én pedig
rögtön ki is bontottam. Egy ezüst nyaklánc volt az egy szívecske formájú
medállal, amibe az volt belevésve, hogy ,,egy
család örökké”. Egy kissé elérzékenyültem vettem a nyakamba a csodás
ékszert.
- Bárhová is sodorjon az élet, azt szeretnénk, hogy tudd, te
a mi gyerekünk maradsz örökké. – mosolygott apu.
- Köszönöm. Nagyon szeretlek titeket és köszönöm a rengeteg
támogatást, amit eddig kaptam tőletek. – hálálkodtam, majd a koccintás
következett.
A vacsora további
része is kellemesen telt. Alig vártam, hogy hazaérjünk és elkezdhessek
becsomagolni a holnap délután induló gépemre, ami egyenesen Angliába repít. No
meg persze azt is vártam már, hogy egy pihentető fürdőt vehessek és kialudjam,
a napokban szeret alváshiányomat. Bár nem nagyon fogok tudni elaludni, hiszen a
holnapi utazáson forognak már a gondolataim. Szinte egy óra alatt sikerült
mindent becsomagolnom, amit szükségesnek találnék Holmes Chapel-ben. A gyors
fürdés után rögtön elfeküdtem az ágyamba és az álom azonnal elnyomott. Másnap
reggel elég korán sikerült felébrednem. Mosollyal az arcomon szökdécseltem le a
lépcsőn a konyhába. Apu az asztalnál ült és a kávéját iszogatta miközben az
újságot olvasta. Anyu pedig isteni palacsintát helyezett egy nagyobb kupacra.
- Jó reggelt. – köszöntem vidáman és egy-egy puszit nyomtam
az arcukra és felültem a konyhapultra.
- Neked is kincsem. Izgatott vagy már az utazás miatt? –
kérdezte apu.
- El sem tudod képzelni mennyire. Ezt vártam már hónapok óta.
El sem hiszem, hogy újra láthatom Anne-t és Harry-t. – az utóbbi személy nevén
nagyobb mosoly ült ki az arcomra. Ahogy korábban említettem nem tudom, hogy
van-e testvérem, de Harry nyaranta mikor náluk voltam kis korom óta kárpótolni
tudta a testvérhiányomat. Azonban az utóbbi pár évben nem sok időt tudtunk
beszélni és találkozni sem nyaranta, hiszen híres énekes egy menő bandába és
szinte örökösen úton van és koncertezik. Ez pedig gondolom ismét sem lesz
máshogyan. Mikor utoljára láttuk egymást élőben, még idétlen kamaszlány voltam,
aki fogszabályzót viselt és folyton elesett a saját lábában. Harry azonban
sosem piszkált, hanem ugyan úgy szeretett. Kíváncsi vagyok milyen lesz vele
találkozni valamikor a nyáron.
- Anne hívott, hogy neki lesz egy pár elintézni valója és
Harry fog kimenni eléd a reptérre. – nevetett anyu, mivel szerintem rájött,
hogy rajta gondolkodhatok. Számomra pedig ez a hír még jobban izgatottá tett.
- Csodás. – csaptam össze a tenyereimet és leugrottam a
pultról és elcsentem egy palacsintát, amit jó vastagon kentem meg nuttelával.
A nap hátralévő része csigalassúsággal telt számomra. Hiányozni
fognak a szüleim, de Harry is nagyon hiányzik már és alig várom, hogy ismét vele
lehessek. Körülbelül tízszer is átnéztem a bőröndjeimet, hogy minden szükséges
holmimat bepakoltam-e. Anya és apa indulás előtt még némi költőpénzt adott és
egy bankkártyát végszükség esetére. Időben érkeztünk ki a reptérre, így még volt
időm elbúcsúzni a szüleimtől. Anya kis híján elsírta magát. Apa inkább csak
megígértette velem, hogy pár naponta beszéljünk és jelezzem, hogy minden
rendben van velem. Ezt az ígéretet könnyű lesz betartani.
- Ne feledd el, hogy időben megvedd a repülőjegyed hazafelé.
Egy héttel a szünet vége előtt haza kell jönnöd, hiszen a holmid még át kell
vinni a kollégiumi szobádba is. – figyelmeztetett anyu, én pedig illedelmes
módón csak bólogattam. Bár van egy olyan érzésem, hogy ezt még jó párszor el
fogja mondani. Imádom a szüleimet, de szinte a mai napig még egy kisgyerekként
kezelnek, akinek meg kell mindent mondani, mert magától úgy sem fog rájönni.
Mikor a hangosbemondó bemondta, hogy itt az ideje beszállni a Londonba tartó
gépre egy utolsó ölelés és puszi után búcsút vettem szüleimtől. Egy ablak
melletti helyre ültem, ahova a jegyem szólt. A biztonsági övemet bekötöttem és
izgatottan vártam a megérkezést már. A gép lassan emelkedni kezdett és
elindult. A gondolataim pedig Harry és a viszontlátás örömei körül forogtak.
Szia!
VálaszTörlésSzerintem valtoztass a betuszinen, mert igy eleg nehezkes az olvasas. Ha pl. fekete lenne, elvezhetobbe valna a blog:)
Szia :)
TörlésKöszönöm, hogy szóltál már változásra is került :)